Amikor kinyílik egy ajtó: mit mesél rólunk a Halloween este?

Van egy este az évben, amikor a város másképp lélegzik. A házak ablakaiban mécsesek pislognak, a hideg levegőben sütőtök és olvadt csoki illata keveredik, és a járdákon apró lámpások imbolyognak — gyerekkezekben, szülői mosolyok kíséretében. Halloween este ez.
És valahogy minden évben ugyanaz a kérdés kíséri: meddig tart a mi környékünk, és hol kezdődik a másiké?

Van, aki szerint a „neighborhood hopping” – amikor valaki más negyedbe megy cukorkát gyűjteni – udvariatlanság. Mintha az édességekhez útlevél kéne, a tökök pedig csak az ott lakókra világíthatnának.
De aki valaha is sétált már végig egy kihalt utcán, ahol a házak sötétek, a kutyák ugatnak a kerítés mögött, és senki sem díszítette fel az ajtót… az tudja: néha csak egy kis fényre vágyunk. Egy meleg gesztusra, egy nyitott ajtóra, egy hangra, ami azt mondja: gyere be, nálunk még ég a lámpa.

Emlékszem, gyerekként nálunk is mindig elfogyott a csoki. Nem azért, mert annyira sok gyerek jött, hanem mert anyám mindenkit behívott. Nem csak a szomszéd gyerekeket, hanem a fél várost is, ha kellett. „Nem baj, majd sütök még egy tál palacsintát” – mondta nevetve.
Ő értette, amit a legtöbben elfelejtünk: hogy Halloween nem a félelemről, hanem a figyelemről szól.

A közösség nem attól lesz erős, hogy ugyanaz a házszám van a postaládánkon. Hanem attól, hogy megállunk egymás előtt, kinyitjuk az ajtót, és adunk egy apróságot – legyen az egy cukorka, egy mosoly, vagy egy „szia, de szép a jelmezed!”.
És igen, van, aki ilyenkor is szigorú: „ez a környék nem a tiétek, menjetek haza”. De nem lehet, hogy pont ők felejtették el, milyen érzés volt először becsöngetni egy ismeretlen házhoz, és hinni benne, hogy ott valaki kedves lesz?

Egyes etikett szakértők szerint jobb, ha a gyerekek a saját utcájukban maradnak, mert ez építi a közösséget. De mi van azokkal, akiknek az utca sötét és üres? Ahol nincsenek gyerekek, csak a csend?
Talán pont ők azok, akik a legjobban örülnek, ha valaki mégis bekopog.

Egy barátnőm mesélte, hogy náluk Halloweenkor egy idős néni minden évben előre készít kis csomagokat. Nem sokat, csak párat. Pedig a környéken alig van gyerek. „Nem baj – mondja – hátha jön valaki. Addig is világít a tököm.” És abban a mondatban ott volt minden.
Mert a világítás nem csak a dekoráció része. Hanem egy jelzés: itt még van szív.

A „neighborhood hopping” nem mindig udvariatlanság. Néha egy csendes kiáltás, hogy szeretnénk tartozni valahová.
Egy estére, amikor nincsenek határok, nincs különbség gazdag és szegény között, csak gyerekek, akik hisznek benne, hogy a világ még lehet jóságos. És felnőttek, akik titokban remélik ugyanezt.

A Halloween varázsa nem a jelmezekben vagy a csokiban van. Hanem abban, hogy adunk valamit – akár idegeneknek is. Hogy egy este erejéig elhisszük: a jóság még mindig ragályos.

És amikor végül elalszik az utolsó mécses, a gyerekek hazaviszik a zsákjukban nemcsak az édességet, hanem valami sokkal fontosabbat is: a hitet abban, hogy a világban még mindig vannak nyitott ajtók.