A szakácskönyv érdekes műfaj. Különösen amióta nem is lenne rá szükség, hiszen ha kíváncsiak vagyunk egy receptre, csak utánanézünk az interneten. Csakhogy a szakácskönyv több mint receptgyűjtemény. Egy korszak lenyomata, egy életfilozófia közvetítője, egy kultúra megjelenítése, egy életmód bizonyítéka. Mint a római császárkorból fennmaradt egyetlen szakácskönyv – amely az interneten magyarul is hozzáférhető.
Apicius szakácskönyét a Tours-i bencés kolostorban mint értékes ókori szöveget másolták s szépirodalmi műként használták. A reneszánsz korban tankönyvként olvastatták a velenecei dózse gyermekeivel s a többi fejedelmi udvarban. A XVI. századtól fizikusok és orvosok kommentálják gyógyászathoz köthető fejezeteit. Manapság a történészek számára jelent izgalmas forrásmunkát. De izgalmas lehet bárkinek, aki az ókori Rómának a lukulluszi lakomákkal jellemezhető időszakára kíváncsi. Egy világbirodalom mindennapjaira, amelyben a főzéshez a világ minden tájáról érkező nyersanyagok rendelkezésre álltak, s amelyben konyhaművészeti remekművek kreálásával (s e receptek közreadásával) is hírnévre lehetett szert tenni. Elcsodálkozhatunk rajta, hogy a szárnyasok nem merültek ki a csirkében és libában (daru és flamingó is szerepel alapanyagként a vonatkozó fejezetben), és hogy az egyik legtöbbet használt összetevő a garum, vagyis a halszósz (a mai szardellapasztához lehet leginkább hasonlítani), mellyel az ételek sózását oldották meg, vagy hogy milyen fűszeresen főztek a rómaiak (a halszósz miatti hal ízt a fűszerekkel tudták ellensúlyozni). Apicus szakácskönyve azonban szakácskönyvként is használható, a magyar kiadás külön fejezetet szentel arra (tanácsokkal és receptválogatással), hogy ezen ókori recepteket a modern korban is kipróbálhassuk.
