Babér, a költői fűszer

„Majd kölcsönadhatod a krumplifőzlékembe – veregette meg a győztes vállát Bruckner Szigfrid.” – Lázár Ervin meséjének befejezése egy mondatban foglalja össze a babér kettős szerepét: a költőverseny győztesének járó babérkoszorú alapanyagát, és a fűszernövényt.

A babér fűszerként régen ismert, a mediterrán vidéken vadon is termő örökzöld fa vagy cserje. Az ókori rómaiak, de már a görögök, sőt, az egyiptomiak is neveltek babért dézsában. Aztán ez a szokás a XVIII. században nálunk is elterjedt, s az ünnepélyek fényét a nagy cserepekben zöldellő babérfák emelték. Fűszerként szinte mindenhez használható, a párolt sertés- és marhahúsoknak, a vadételeknek, savanyú mártásoknak különleges ízt ad (csak óvatosan használjuk, mert túlbuzgóságunk a visszájára sülhet el és a különleges helyett kesernyés ízt kapunk).

A babérkoszorú története Apollón és Daphné legendájához kötődik. Apollón, az íjászat istene kigúnyolta Erószt, a szerelem istenét, aki íjával „csak” szerelmet tud ébreszteni. Bosszúból Erósz szerelemre gerjesztette Apollónt Daphné nimfa iránt, aki nem viszonozta szerelmét, menekült előle. Végső megmenekülését Daphné annak köszönhette, hogy isten apja babérfává változtatta – Apollón ezután csak így szerethette. Hogy mindig vele legyen, fejéről, hosszú göndör fürtjeiről sosem vette le a babérkoszorút. S mivel Apollón a művészetek, a költészet istene is volt – egyértelmű, hogy a költőverseny győztese babérkoszorút érdemel.