Van valami egészen megmagyarázhatatlan abban, ahogy az őszi levegőben megjelenik a sült tök és a piruló magok illata. Mintha az idő lelassulna, és hirtelen minden emlék visszatérne – a gyerekkori esték, amikor anyánk konyhájában pattogott a sütő, a keze alatt recsegtek a tökmagok, és mi türelmetlenül lestük, mikor ehetjük már meg az első adag ropogós csodát.
A sült tökmag nem csupán nassolnivaló. Ez az ősz íze maga. Egy apró szertartás, amihez elég egy sütő, néhány csipet só, egy kis olaj és egy csipetnyi türelem. A recept pofonegyszerű: vájd ki a friss sütőtökből a magokat, mosd át, szárítsd meg, majd forgasd össze kevés olívaolajjal, sóval – vagy ha merészebb vagy, egy csipet fokhagymaporral, paprikával, netán mézzel és fahéjjal. Sütőpapírra terítve, 180 fokon, nagyjából 20-25 perc alatt aranybarnára pirulnak. A konyha közben megtelik azzal a semmivel sem összehasonlítható illattal, amitől minden egyes lélegzetvétel egy kicsit otthonosabbá válik.
De az igazi varázs nem is az ízben van. Hanem abban, amit képvisel. Hogy van valami, amit nem lehet siettetni. Hogy a ropogósra sült magok nem csupán roppannak, hanem mesélnek is: az elmúlt napokról, a fáradtságról, az apró örömökről, arról, hogy megállni néha nem luxus, hanem szükséglet.
Lehet, hogy ma már nem ülünk körbe a sparhelt mellett, de ugyanúgy vágyunk arra az érzésre, amikor valami egyszerű dolog visszaadja a nap békéjét. Egy tál sült tökmag mellé elég egy bögre tea, egy puha takaró, és talán egy gondolat: hogy az élet legtöbb dolga éppen annyira bonyolult, amennyire mi akarjuk.
